Így szoktuk csinálni. Ez a szokás. Ezt tanultam, csak így tudom, így szoktam meg. Mint mindig, most is a személyes véleményem következik, a saját élményeim, tapasztalataim alapján kialakított nézőpontom.
Nehezen eresztjük, belegabalyodunk
A szokások rabjai vagyunk. Nálam is tele van még velük a padlás, annak ellenére, hogy figyelem őket és sok mindenen már változtattam. Igaz, közben ezek is megszokássá váltak, azzal a különbséggel, hogy ezek már előre mutatnak, fejlődési ív van bennük.
Rengeteg szokást hozunk a családunkból, szülőktől, nagyszülőktől, testvérektől. Ezeknek egy része szívet melengető, jó érzés együtt lüktetni velük. És vannak azok, amiket csak megtanultunk, de valódi hozzáadott értékük igazból nincsen. Közben eszembe jutott még valami: a közös családi ebédek. Együtt enni nagyon jó. Finom ételek, jó italok, és a desszertek. Hm! Jó is az. De csak akkor, ha ez mindenkinek kényelmes. Csak azért együtt enni, mert így szokás, nem biztos, hogy mindenkinek kényelmes. Olyan ez is, mint az „Addig nem állsz fel az asztaltól, amíg mindent meg nem eszel.” De vajon mennyire kötnek meg minket ezek? Megállíthatatlanul belegabalyodhatunk, mint a régi magnókazetták szalagjai a lejátszófejbe.
Az egyik dolog, amit imádok, amikor otthon vagyunk a szüleimnél, az az, hogy mindig adott az együtt evés lehetősége, és mellette teljesen oké az is, amikor valamelyikünk épp nem éhes, nem ül le enni csak azért, mert elhangzott az asztalhoz, kész az ebéd. Mert nem kötelező, hanem lehet. Imádom. Az évek alatt alakult ez így, anyu sokáig komoly munkát pakolt abba, hogy meglegyenek a közös ebédek, vacsorák. Aztán kamaszodni kezdtünk…
Ugyanígy megtanuljuk ellátni a háztartást, elvégezni az otthoni teendőket, a bevásárlást, a tervezést. Ideális esetben ez praktikus és fenntartható módon épül be.
Amikor elköltöztem otthonról és belevágtam az önálló életbe, újra kellett tanulnom sok mindent, mert ami otthon már ment anyukám szárnyai alatt, azt át kellett alakítanom, rá kellett szabnom a kezdődő felnőtt életemre. Sok mindent megcsináltam otthon, főztem, takarítottam, füvet nyírtam. A menetrend megtervezése viszont nem az én felelősségem volt. Készítenem kellett egy saját személyre szabott szokásrendszert, amitől működni tudott a már szülőmentes életem. Sok szokást megtartottam, mert jól működtek, észrevétlenül segítettek a háttérből. És sok újat alakítottam ki, mert nekem már más kellett. Nem feltétlenül volt minden pillanat könnyű, volt, amikor a fejemre nőtt a háztartás, mert nem volt időm, kedvem, erőm a házimunkához. Otthon anyu láthatatlanul, a háttérben megcsinált mindent, ami nekem nem ment.
Nem tudom, mindig így csináltuk
Régebben túlbuzgó környezetharcos voltam. Sokszor megkérdeztem a boltban, piacon vásároló embereket, hogy műanyagzacskó nagykereskedésük van, amiért ennyi zacskót visznek haza? Aztán egyszer majdnem megpofozott egy nyugdíjas néni (aki előtte pár perccel simán áttolta a lábamon a banyatankot 😉 ), hogy mit képzelek magamról, „Ezek a mai fiatalok!” üres frázist morogva a bajsza alatt. Csak annyit kérdeztem, hogy gondolt-e már arra, hogy lecseréli a megszokott nejlonzacskót vászonzsákra, amit nem fog még az ükunokája is nézegetni egy erdei kiránduláson. Már ha lesznek még akkor erdők… „Semmi köze hozzá, az én dolgom, mit csinálok.” És itt ezen a ponton beláttam, hogy tényleg csak a saját döntéseimért vállalhatok felelősséget, és csak a saját szokásaimon tudok változtatni. Másoknak csak megmutatni tudom, hogy lehet másképp is, van másik lehetséges út is. Ettől vagy fény gyúl és kipróbálják az újat, a mást, vagy kiröhögnek és ugyanúgy élnek tovább csukott szemmel. Ettől még az ő életükre is ugyanolyan hatással van/lesz az a folyamat, amiben már nyakig benne vagyunk, azzal a különbséggel, hogy legtöbben nem értik majd, mi a nyavalya történik és miért.
A lányomat taníthatom, elsősorban azzal, ahogyan én csinálom. Egy vadidegen nagykorú emberen nem kérhetem számon a döntéseit, a megszokásait. Ha olyan a szituáció, a hosszútávú, lehetséges következményekről mesélhetek, ha azt látom, hogy van rá fogadókészség.
Van az a történet a csülökkel, amikor a gyerek megkérdezi az anyját, hogy miért vágják le a csont végét sütés előtt:
„Édesanyám, minek vágja le mindig a csülök végét, mielőtt beteszi a fazékba? – Azért, lányom, mert nagyanyád is mindig így csinálta, tőle tanultam. A fiatalasszony nem elégszik meg a válasszal, el is megy a nagyanyjához. – Nagyanyám, minek vágja le mindig a csülök végét, mielőtt a fazékba teszi? – Azért, lányom, mert dédanyád is így csinálta, tőle tanultam. Most sem lett okosabb a fiatalasszony, de szerencsére még él a dédi, be is kopogott hozzá: – Dédanyám, minek vágta le a csülök végét, mielőtt a fazékba tette? – Azért, kislányom, mert különben nem fért volna bele.
Persze ennek főzéstechnikai oka is van: a nyitott csülökcsont extra ízeket csal ki a húsból, még finomabb lesz a szaft is.
De milyen áron?
Ahogy már írtam: a szokásaink egy része jó, segít bennünket, kellemes érzéssel tölt el. Imádom, amikor nyáron a Mátrában vagyunk, korán reggel ébredek, készítek egy isteni rántottát, lefőzőm a kávémat és kiülök a teraszra reggelizni, kávézni. Ettől mindig sokkal jobban indul a napom.
Voltak feleslegesen hurcolt szokásaim: nejlonzacskók, pizzarendelések, indokolatlan taxizások (bár így utólag azt mondom, jobb volt, hogy hajnalban taxival mentem haza, mintha BKV-val indultam volna neki, hogy aztán a kocsiszínben ébresszenek fel a szerelők, mint egy gyerekkori barátommal ez igen gyakran előfordult egyetemi évei alatt). Sokkal több húst ettem, mint manapság. Ma már csak keveset. Ez egyébként inkább egy természetes változás volt, mintsem tudatos döntés. Megváltoztak az étkezési szokásaim, önjáróan fenntarthatóbb lett az, ahogyan eszem, így ezt a szokást megtartottam.
Régebben sokkal többször szálltam repülőre, az utóbbi években ez minimálisra csökkent. Oké, a mögöttünk álló, karanténokkal terhelt 2 évben önteltség lenne ezt magasztos teljesítménynek nevezni. Tény viszont, hogy 2019-ben ültem utoljára repülőn, és amennyire nem igénylem mostanában ezt a fajta nagy utazást, szerintem egy ideig nem is fogok újra repülni.
1 szónak is 100 a vége, érdemes a megszokásainkat időről időre más szemszögből megnézni, hátha akad köztük olyan, ami lecserélhető, átalakítható, mert már egyáltalán nem jó sem nekünk, sem a bolygónak.
És ami a legfontosabb: én a magam részéről igyekszem nem belemászni mások privát szférájába kéretlen véleménnyel, hacsak nem repül az arcomba az illető csikkje, vagy nejlonzacskója, PET palackja vagy az egy helyben álló, járó motorú autója …
A szokásainktól messze elütő lesz ez a recept, bőven a komfortzónán túli. A konyhában végtelenül bátran kísérletezek, és szinte kivétel nélkül mindig bejön az őrültségem. Arról a néhány orbitális melléfogásról most nem beszélek, talán egyszer majd egy külön cikkben. Konyhai bénázásaim. Hm, nem is hangzik rosszul. 😉
Nagyjából 15 perc alatt elkészül ez a sali. Szilvával is, áfonyával is, körtével is isteni. De barackkal a legfinomabb.
Grillezett barackos fetás csicserisaláta rukkolával
Hozzávalók 2 főre:
2 nagy sárga húsú őszibarack vagy 4 db sárgabarack
10 dkg rukkola
25 dkg főtt csicseriborsó
3 ek olívaolaj
8 dkg feta
1 kezeletlen citrom
5-6 szál friss kakukkfű
1 ek, méz vagy ha van, édes chili szósz
só, frissen tekert fekete bors
2 db nyers kovászolni való uborka apró kockákra vágva
öntet: 1 tk dijoni mustár, 2 ek. olívaolaj, 2 ek. borecet, 1 ek. méz
vagy 2-3 ek édes chili szósz (én ezt tettem rá)
Így csináltam:
1. Száraz csicseriborsót használtam: 12,5 dkg száraz csicserit egy éjszakán át áztattam hideg vízben, majd másnap puhára főztem (ez sokáig tart, érdemes egyszerre többet főzni).
2.A barackokat megmostam, félbevágtam, kimagoztam és kb. fél centi vastag szeletekre vágtam. Egy serpenyőt hevíteni kezdtem, beleöntöttem az olívaolajat, beletettem a barack szeleteket, és oldalanként kb. 1 perc alatt aranybarnára sütöttem. Tányérra szedtem. A barack szeletek felét felkockáztam.
3.Ugyanebben a serpenyőben átpirítottam a főtt csicseriborsót is. Sóztam, borsoztam. A végén hozzáadtam az édes chili szószt és fél percig kevergetve főztem a csicserivel. Egy mély keverőtálba szedtem, megszórtam a reszelt citromhéjjal, meglocsoltam fél citrom levével. Rámorzsoltam a feta felét, ami szépen ráolvadt a meleg csicseriborsóra.
4.Amíg a csicseri kicsit hűlt, felkockáztam az uborkát, lehúztam a kakukkfűleveleket a szárról és késsel kissé felaprítottam.
6.A langyos csicseriborsóhoz kevertem a rukkolát, a felkockázott barackot és uborkát, alaposan összekevertem. Ezen a ponton összehangoltam az ízeket: sóztam, borsoztam, ment rá még egy kevés édes chili szósz és megszórtam a friss kakukkfűvel. Tálkába szedtem, megszórtam a maradék fetával, rátettem a barack szeleteket és megettem.
Puszi,
Ancsa