7. Etetni bolondulásig

„De finom lenne! Csak az a másik észrevenne, S benne lenne!” – ahogy Szécsi Pál is énekelte.

Táplálunk, vagy tukmálunk?

Főzök, etetek, amióta csak elköltöztem otthonról. Barátokat, szerelmeket, családtagokat, vadidegen embereket.

Etettek engem is, apró lányka koromtól fogva. Rossz evő voltam sokáig. Az anyukám folyton aggódott, hogy éhen fogok halni. Aztán mire ovis lettem, kipendültem, nem is kicsit.

Etetett a nagymamám is. Ő csak így tudott szeretni, leginkább. Bármit megfőzött, amit kértünk. Meggyőződésem, hogy a háta közepére kívánta a macerát, mégis megcsinálta. Volt, hogy 3-4 féle ételt is, mire megérkeztünk hozzá. A maga módján ő így szeretett. Most nem megyek bele abba, hogy ez jó-e, rossz-e. Ez volt.

Sokszor eszembe jut, én vajon hányszor rettegtem attól, tudat alatt fojtogatóan, hogy nem eszik eleget a lányom, beteg lesz, de legalábbis minimum alultáplált. Ugye-ugye! Az éhenhalástól való félelem még az én túlfogyasztó generációmban is milyen erővel pörög…

Szóval, mi Rozival nagyon megszenvedtük a közös életünk első néhány hetét. A tündérkirálylányka jó nagy kanyarral csúszott be a földi létbe, napokig nem érhettem hozzá, csak az inkubátor idióta nyílásain keresztül. Nem értettem, mi a rossebet keres ott bent, amikor tökéletesen egészségesnek tűnt. Hát persze, mert az volt. Az első 2-3 hét etetései mindkettőnknek a sírásról szóltak: Rozi éhes volt, de még nem tudta, hogy egyen. De vajon igaz ez, vagy csak az anyja vette be a kollektív cumit? Én meg, ugye, nem tudtam hogyan etessem őt. Kkhmmm, és ez igaz? Vagy itt is csak becumiztam, hogy első gyerekes anyaként nem tudhatom, hogyan etessem a gyerekemet?

Idővel kisimult minden, az aggodalom viszont, hogy a lányom éhezik, sokáig nem múlt el. Érdekes, hogy a saját éhenhalásom sosem jött elő, csak azt láttam magam előtt, ahogyan a lányom a földön csúszva kimúlik, mert én nem etettem őt rendesen. Annak ellenére, hogy jóízűen evett, tankönyv szerint gyarapodott és fejlődött. Közel 11 év kellett ahhoz, hogy ez a marhaság kipörögje magát a rendszeremből.

Hol kezdődik és meddig tart a táplálás és mikor csap át nyomasztó tukmálásba?

Meddig tart a szeretve táplálás és honnantól kezdődik az aggódva etetés? És vajon mit akarunk pótolni, vagy bebizonyítani a túletetéssel? Annyira erős bennünk a hiányérzet, hogy egy kis enyhülésért a pokolba is képesek vagyunk lebukni es magasról lesz@rni a másik határait, csak enyhüljön a saját szeretetéhségünk. Vajon mennyire éhes az, aki erőszakosan etet? A szíve, a lelke, az egész lénye. Mennyire tud jól lakni csak azzal, hogy létezik? És ő maga mennyire képes befogadni bármilyen szeretetet, ami nem az ételen keresztül érkezik?

Jut eszembe! Sokáig nagyon nehezen tudtam befogadni a főztömért kapott bókokat. Már tudom, hogy többek között azért, mert azt hittem, ha befogadom, akkor egy idő után már nem kapok többet, és akkor hogyan lakik jól a lelkem. Már megint az éhezés… Szép, ugye?

Az etetés, mint szeretetnyelv

Figyelem magam, folyamatosan. Vajon nekem mennyire önmagától értetődő és egyértelmű a főzés, mint az egyik legfontosabb szeretetnyelvem? És hogyan fűzöm rá erre mások táplálását? Meddig vagyok tápláló, és hol vagy miért fordulok át egy libát tömő asszonyba? Táplálok vagy etetek? Szerintem ez a két dolog nagyon nem ugyanaz.

Az etetés erőből jön, elvár és követel. És ha nem kapja meg azt a figyelmet, aminek a hiányától farkaséhes, tombolni kezd. Elválaszt attól, akit etetni akarunk. És elválaszt a saját örömünktől, hiszen görcsössé, ragacsossá válik éppen a nyögve akarástól. Gúzsba köt mindenkit.

A táplálás szelíden ölel körbe, megtart és elringat az illatokkal, elvarázsol a megengedő szeretettel. A táplálás szabad áramlásban van. Összekapcsol, nem akad meg, mint a rozsdamentes spicckanál az odakozmált serpenyő alján.

Egy kis mellékszál, mégis itt hagyom: kicsit ezt érzem az utóbbi évek magyar vendéglátásában is. Kevés olyan helyet látok, ami a tápláló és szelíd vendéglátásról szól. Pedig ez bizsergető érzés: érthető, egyértelmű, könnyed.

Egy ideje csak nagyon ritkán járok már étterembe. Igaz, korábban sem én voltam a törzsvendég. Azt, amit ma általában vendéglátásnak hívunk, erőszakosnak, magamutogatónak érzem. Csodálatos helyek vannak itthon, elképesztően kreatív és innovatív konyhákkal, nekem mégis hiányzik ezekből a helyekből az a fajta szelídség, ami táplál.

Az erdő kincseket rejt. Tavasztól őszig ontja magából a csodákat. Igen, táplál, végtelen áramlásban, könnyedséggel és egyértelműen.

És van az, amikor a házi bodzaszörpért cserébe erdei gombát kapunk. Így lesz a paprikás krumpliból varázslat. Az, amit annyira szeretek a főzésben: egyszerű alapanyagok, ízek egy csipetnyi extrával.

Erdei gombás paprikás krumpli

Így csináltam:

1.A hagymát, fokhagymát és az újkrumplit megpucoltam. A krumplit cikkekre vágtam, a hagymát és a szalonnát felkockáztam. Felkarikáztam a kolbászt. A fokhagymagerezdeket egészben hagytam.

2.Egy fazekat hevíteni kezdtem, beletettem a szalonnát és a vöröshagymát, kissé sóztam és közepes lángon párolni kezdtem. A gombát gyorsan megmostam, hogy ne szívja meg magát nagyon vízzel. A vargányát és a galambgombát nagyobb darabokra vágtam, a rókagombát egészben hagytam, aprók voltak.

3.Amikor a hagyma megpuhult és a szalonna kieresztette a zsírját, hozzáadtam a gombákat, a felkarikázott kolbászt, és kicsit erősebb lángon pár percig pirítottam. Kevergettem, nehogy leégjen. Ezután a fazekat lehúztam a tűzről és a hagymás szalonnás gombás keveréket megszórtam a piros paprikával. Alaposan összekevertem, kicsit megint sóztam. Hozzáadtam egy megmosott, felkockázott paradicsomot és a fehér paprikát egészben, beletettem a krumplit és a fokhagymagerezdeket. Megszórtam majoránnával, borsikafűvel és a kakukkfűvel is. Borsoztam. Felöntöttem annyi vízzel, amennyi éppen ellepte. Fedő alatt puhára főztem 15 – 20 perc alatt puhára főztem. A végén még egy kis kakukkfűvel fűszereztem. Jó sűrű szaftja lett a sok hagymától.

Friss kenyérrel, tejföllel és házi savanyúsággal ettük.