A rizsázzunk, a cafeblog, meg a pont hu.
Amikor leültem a gépem elé írni, azon gondolkoztam, mégis milyen zamata van a megérkezésnek, mennyire érthető vajon, amit ezzel közölni akartam. Zamata lehet egy ételnek, az almának, a jó bornak, az én világomban az egész konyhának. De mi a helyzet a megérkezéssel?
Túlnyújtottam ezt is, mint a rétestésztát, közben pedig csodálkoztam, hogy itt szakad, ott meg lyukad, az íze pedig nem hozza a várva várt katarzist. Mindig tartok valahonnan valahová, ez tiszta ügy, csak az irány valahogy nem volt az igazi. Mostanra talán már arra megyek és úgy, ahogyan nekem kényelmes.
Egy biztos: a hozzávalókat pontosan és azonnal le kell írni.
Mindig megfogadom, hogy amint egy ötlet felvillan bennem, azt azonnal leírom, különben elfelejtem. 20 perce ülök a laptop előtt és azon gondolkozom, mi volt az, amivel kezdeni akartam az új oldal első blog bejegyzését. Mert persze nem írtam le…
Engedtem elillanni a cafeblogos kivetülésemet. Időben szóltak, hogy lezárják a felületet és ezután nem lesz hozzáférés: se feltöltés, se kimásolás, se szerkesztés, se törlés. Elfelejtettem. Minden ott van, csak hát nem érem el a saját anyagaimat, nem jutok be a saját konyhámba. Én is csak olvasni tudom már magamat. Cudar érzés volt, nagyon dühös voltam a Cafeblog-ra. Azt éreztem, nem korrekt ilyen elvágólag és szigorúan szétcsapni a bloggerek között. Aztán az jutott eszembe, hogy nem is vagyok blogger. A szó megszokott és elvárt értelmében biztosan nem. Arról nem beszélve, hogy a Cafeblog időben szólt…
Pengeélesen emlékszem még a rizsázzunk! blog indulására, a blogspot oldalán. Aztán a Cafeblog meghirdette a VIP osztályát, én pedig, az esélytelenek teljes nyugalmával, beneveztem a blogomat. Beválogattak. Végtelenül büszke voltam, meg riadt is. Akkoriban volt már jó néhány rutinos szerző a porondon, a nagy nevek, mint Mautner Zsófi, akit csak mindenki chili anyjának hívunk. Lilafüge, Csak a puffin, Kicsi Vú. Kicsi Vú Vikitől később egyébként kínai öt elemes gyógyító konyhát is tanultam. Azt a tudást azóta is használom. Kisimítottam vele a tomboló reflxuomat, amitől már főzni is alig volt kedvem.
Ráfordultam a saját utamra, megszületett az új rizsázzunk!
Márka leszek, a saját márkám. Minden képlékeny, változik, alakul. Néha úgy érzem, semmire sincs ráhatásom, máskor pedig minden a helyén van és csettintésre érkeznek a dolgok. Igyekszem türelemmel lenni, főleg magam iránt. Nagy feladat, a fűszerekkel még ügyesebben varázsolok, a türelem most alakul.
Na de vissza az eredeti témához. Imádok csapongani, mondtam már? Szóval, ott tartottam, hogy 2022. január 1-vel már csak olvasható felületként működik a Cafeblog. A www.rizsazzunk.cafeblog.hu elérhető és minden, amit a 2012-es indulás óta feltettem oda, ott van. Oké, ez popmás, gondoltam, nem veszett el 10 év szívszerelme. De mi lesz így a közléskényszeremmel, ami egy ideje, hosszú, maróan fájdalmas némaság után újra mocorogni kezdett bennem? Azzal a közléskényszerrel, ami annyiszor tartott már meg, hogy csak hálát érzek érte. Nosza, csinálok neki én egy új felületet, ami nem függ semmitől és senkitől, csak tőlem. 10 évnyi blogolás után ez piskóta lesz.
Ahhhhhhha! Hetekig lógott a semmiben az elkezdett, de ott hagyott blog, sehogy sem boldogultam vele. Amikor már kezdett agyonnyomni a hiánya, és a nyomasztó érzés, hogy nem fejezem be, amit elkezdtem, rájöttem, hogy ha igazán csinálni akarom, rá kell bíznom valakire, aki ért is hozzá. Március közepe volt. 1 hónap múlva pedig debütált a rizsazzunk.hu. Életem első igazán weboldala. Kitaláltam, megírtam, végigvittem.
Indul az új kalandjárat, ami nem tudom, hová visz, mert az nincs rajta a jegyemen. Abban viszont maradéktalanul biztos vagyok, hogy jó lesz nekem, mert most már úgy csinálom, ahogy én szeretném. Az úton pedig mindig akad valaki, aki segít, és a legjobbkor érkezik. Ilyen lehet a megérkezés zamata, egyértelmű és összetéveszthetetlen. Mint az illatos szamóca, vagy a virágzó bodza tavasszal.
A konyhát átalakítottam, a rizsázzunk! újjászületett. Mehet tovább a fecsegés, a locsogás és a főzés. A kétségek ott vannak, és már nem visszatartanak, hanem előremozdítanak.
Végre tudom, hogy a konyha az én manézsom, és ebben a cirkuszban mindenki mosolyog, mert még a bohóc is boldog. Sőt, neki van a legjobb dolga. 😉
Folyt. köv.
Puszi,
Ancsa
